;

AtiLye

 Úgy gondolom, hogy ez a vers hihetetlenül aktuális, a mostani helyzetet elnézve...

A "Szeressük a költészetet" egy új sorozat amit indítok. Végülis annyi lesz, hogy (néhol saját, néhol híres költőktől által írt) verseket fogok felmondani. Azért gondolom, hogy szükség van erre, mert úgy érzem, hogy kezd elavulni a költészet. Manapság nagyon kevés ember olvas/mond verseket. Szóval ez a sorozat egy kis ösztönzés azok számára, akik érdeklődnének e művészeti ág iránt. Nem tudom, hogy lesz-e érdeklődés a sorozat iránt, de nagyon remélem, hogy élnek még emberek Magyarországon, akik Szeretik a verseket.

Petőfi Sándor (egyik kedvenc költőm) 1846 decemberében tette közzé eme gyönyörű alkotását. Felemás siker lett, hiszen a szegényebb réteg falta a verset, viszont, a "felsőbb tízezer" nem igazán nézte jó szemmel, hogy kritizáljákk őket. Nade, számoljunk csak egy kicsit vissza, mikor is írta ezt a verset Petőfi? Bezony, 154 éve, és még ma is teljesen aktuális... Azt hiszem ezen, egy kicsit el kellene gondolkodni... 

Remélem tetszeni fog mindenkinek!

Ha a versben van olyan rész, melyet nem tudtok értelmezni mindenképpen írjátok le kommentbe! Köszi!

Ha a suliba vers elemzés kell, vagy csak egyszerűen meg szeretnétek érteni egy verset, de valahogy nem jön össze, dobjatok egy mail-t a vers címével és pár napon belül kielemzem nektek a verset. (Bár sokkal jobban örlünék neki, ha ti magatok próbálkoznátok a vers elemzésével :P)

Petőfi Sándor - A magyar nemzet

Járjatok be minden földet,  
Melyet Isten megteremtett,  
S nem akadtok bizonyára  
A magyar nemzet párjára.  
Vajon mit kell véle tenni:  
Szánni kell-e vagy megvetni? -  
Ha a föld Isten kalapja,  
Hazánk a bokréta rajta!  
Oly szép ország, oly virító,  
Szemet-lelket andalító,  
És oly gazdag!... aranysárgán  
Ringatózik rónaságán  
A kalászok óceánja;  
S hegyeiben mennyi bánya!  
És ezekben annyi kincs van, 
Mennyit nem látsz álmaidban.  
S ilyen áldások dacára  
Ez a nemzet mégis árva,  
Mégis rongyos, mégis éhes,  
Közel áll az elveszéshez.  
S szellemének országában  
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!  
S mindezek maradnak ott lenn.  
Vagy ha éppen a véletlen  
Föl találja hozni őket,  
Porban, sárban érnek véget,  
Vagy az ínség zivatarja  
őket messze elsodorja,  
Messze tőlünk a világba,  
Idegen nép kincstárába,  
És ha ott ragyogni látjuk,  
Szánk-szemünket rájok tátjuk,  
S áldicsőséggel lakunk jól,  
Hogy ez innen van honunkból.  
Ez hát nemes büszkeségünk,  
Melyről annyiszor mesélünk?  
Azzal dicsekedni váltig,  
Ami szégyenünkre válik!...  
Csak a magyar büszkeséget,  
Csak ezt ne emlegessétek!  
Ezer éve, hogy e nemzet  
Itt magának hazát szerzett,  
És ha jőne most halála,  
A jövendő mit találna,  
Mi neki arról beszélne,  
Hogy itt hajdan magyar éle?  
S a világtörténet könyve?  
Ott sem lennénk följegyezve!  
És ha lennénk, jaj minékünk,  
Ezt olvasnák csak felőlünk:  
"Élt egy nép a Tisza táján,  
Századokig, lomhán, gyáván." -  
Óh hazám, mikor fogsz ismét  
Tenni egy sugárt, egy kis fényt  
Megrozsdásodott nevedre?  
Mikor ébredsz önérzetre?

A bejegyzés trackback címe:

https://anomaly.blog.hu/api/trackback/id/tr562255635

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása